Nem ráztuk le a port...

Az elmúlt héten Székelyföldön járhattam missziós úton egy remek csoporttal. Minden fáradtság és nehézség ellenére nagyon szeretek ilyesmiben részt venni, mert pótolhatatlan és máshol nehezen megszerezhető tapasztalatokhoz juttatja az embert - arról nem is beszélve, hogy milyen sokat jelent azoknak, akikhez eljutunk. Még akkor is, ha néha - bevallom őszintén - megkérdőjeleztem, hogy értelmes munka-e az, amit éppen csinálunk...

Háromnapos gyermektábort szerveztünk roma gyerekeknek, valamint több olyan cigánytelepre is eljutottunk, amit a legfinomabb jelzővel is valahol a "brutális" és az "elképesztő" közé illene elhelyezni az egzisztenciális adottságokról szóló koordináta-rendszerben. Ha az ember megérkezik egy ilyen faluba és körbehordozza a tekintetét, néha úgy érzi tévedés áldozatává vált, és valójában nem is Székelyföldön, hanem valamely afrikai ország félreeső területén áll, ahol meztelen kisgyerekek, mocskos és szakadt ruhákban járó felnőttek bújnak elő végtelenül romos házaikból, hogy meghallgassák az evangélium számukra is jó hírét. Heti programunk során olyan településeken jártunk, mint a folyópart mellett fekvő Kisgalambfalva, a nehezen megközelíthető Kápolnás vagy a hihetetlenül elmaradott Etéd. Mindenhol kedves emberekkel találkoztunk. Helyi munkatársunk, Boldizsár László már évek óta jár hozzájuk, ott segít ahol éppen lehet, látszik is a romákon, hogy nagyon szeretik és figyelik őt.

Nem mintha velünk ellenségesek lennének. Alig várják, hogy Istenről beszéljünk nekik. A zenét nagyon szeretik. Végtelen mennyiségben lehet énekelni nekik, de adódik olyan is, hogy átveszik tőlünk a stafétát és egyszercsak mi kerülünk a hallgatók pozíciójába, mert most ők énekelnek nekünk: "Eldőlt szívemben, követem Jézust...". Aztán odafigyelve és némelyek sírva hallgatják a bizonyságtételeket. Az arcukra van írva, ha egy-egy mondat eltalálja őket. Ezek az emberek még nem tanulták meg olyan profin "fékezni magukat", mint mi magyarok, akik sokszor büszkék vagyunk rá, mennyire nem látszik rajtunk semmi, és úgymond urai vagyunk az érzelmeinknek. A romák pontosan úgy viselkednek, ahogy éppen érzik magukat. Ha valaminek örülnek, nevetnek. Ha valami fáj, sírnak. Az is előfordul, hogy az evangélizációs alkalom közepén mindegyikük elfut, otthagyva bennünket: mint megtudjuk, verekedés tört ki a faluban, amit meg kellett nézniük. A bunyó végeztével persze szaladnak vissza hozzánk, mi pedig nem torkoljuk le őket, hogy micsoda dolog két faragatlan ember balhézását nézni inkább, mintsem az evangélium üzenetével törődni. Felhasználjuk az alkalmat és szóba állunk velük az indulatok kérdésével kapcsolatban, rámutatva milyen indulat volt Krisztusban, aki nem bunyózott, hanem a kereszthalálig engedelmes volt Istennek.

Elnézve ezeket az embereket, a munka nagyságát, a körülmények lehetetlenségét, végig ott motoszkált bennem a kérdés: hát lehet ezen segíteni? Érdemes anyagiakat, időt és energiát befektetni olyan emberekbe, akik még a legjóindulatúbb számítás szerint is elképesztően mélyen állnak, nem csak szellemi értelemben, de szociális-társadalmi szemszögből is? Az írástudatlanság, az alkoholizmus, a folyamatos munkanélküliség együttese szinte minden kaput bezár előttük, ami a kimenekedés lehetőségét nyújthatná számukra.

De éppen ez a helyzet az, amiben egyedül csak Istenhez lehet fordulni.

Az egyik fárasztó nap végén Kisgalambfalva utcáján baktattam le a folyóhoz, amikor mellém szegődött egy faluban lakó férfi. Beszélgetésbe elegyedtünk, mondtam neki kik vagyunk és honnan jöttünk, amire elégedetten bólintott. Elmesélte, hogy amióta a missziótól folyamatosan kijárnak a faluba, megváltoztak a romák. Jelentősen csökkent az erőszakos események száma, a gyerekek már nem teljesen olyanok, mint szüleik voltak. Hangosan és előre köszönnek, többen közülük Istenről beszélnek az utcán is, és a hitük miatt tartózkodnak a lopástól, káromkodástól. Talán ez volt az a pillanat, amikor mélyebben megértettem, hogy egy missziós tevékenység eredményességét csak évek folyamatában érdemes vizsgálni. Ha az ember pár napot tartózkodik egy ilyen helyen, gondolhatja azt, hogy nem sokat tudott változtatni a helyzeten - és valószínűleg igaza is lesz. Azonban minden ilyen látogatás egy-egy újabb apró előrelépéssel gazdagítja az addig megtett útszakaszt. Hosszabb távon hátratekintve látjuk csak meg, mennyit léptünk előre.

Sok szó esik manapság a romák felzárkóztatásáról, melyet mindenféle intézkedéssel és programtervezettel igyekeznek megoldani. A magam részéről úgy látom, az evangéliumnál jobb felzárkóztatási alternatíva nem létezik, s még azzal is csak nagyon lassú, de legalább maradandó hatásokat lehet elérni. Hála Istennek!

sytka