2012. december 6., csütörtök

Kocsma is volt az óvoda...

Ők az előadók - én a néző...
Évek óta küldünk ruhát, játékot és más holmikat a bátonyterenyei Napsugár Óvodának, akik hónapokkal ezelőtt invitáltak, hogy nézzem meg kikhez jutott el a kapott segítség. Bár az óvodát már régen kijártam, öt éves fiam miatt érintett vagyok a témában és biztosan állíthatom: gyerekeken segíteni az egyik legjobb dolog a világon. 

Zavarba ejtően indult a bemutató. Alig érkeztem meg a helyszínre, percek múlva bevezettek egy nagyobb szobába, ahol mintegy ötven kisgyermek zsúfolódott össze. Velük szemben kellett leülnöm egy székre, mivelhogy a lurkók egy rövid műsorral készültek a tiszteletemre: ahogy az intézmény vezetője felkonferált, állítólag nekem köszönhető a sok ajándék, amit az óvoda kapott. A gyerekek pedig lelkesen énekeltek, szavaltak, tapsoltak, egyikük menet közben odaszaladt hozzám és megölelt, így kifejezve háláját. Persze gyorsan tiltakozni kezdtem: nem én adtam ezeket a holmikat, hanem olyan nagylelkű emberek, akik szeretik a gyerekeket és gondolnak rájuk. Hála Istennek, vannak még ilyenek ebben a világban.

A Napsugár óvoda három csoportban foglalkozik mintegy kilencven gyermekkel - köztük pedig akad olyan is, aki nagycsaládból származik. Bár a szülők dolgoznak, nem tudnak normális körülmények között megélni, az anyagiak hiánya pedig sok apróságban, például gyermekük ruházkodásán is meglátszik. Ez volt az oka, hogy úgy döntöttünk, a Bátonyterenyei Polgárokért Közhasznú Egyesületen keresztül támogatást nyújtunk számukra.

Az óvoda épülete
Az intézmény története bizonyos szempontból kalandosnak nevezhető. Maga az épület egy bányaigazgató lakása volt, később pedig egyszerre működött kocsmaként és óvodaként. A két, finoman szólva is összeférhetetlen funkciót egy fal választotta el egymástól. Nem csoda, hogy ebben az időben általában az apukák jöttek a gyerekekért... A "kocsmaóvoda" rendszer persze nem maradhatott meg hosszú távon. Végül a gyerekek győztek és ma már az egész ingatlan az ő fejlődésüket, felügyeletüket és növekedésüket szolgálja.

A növekedéshez Isten ismerete a legjobb alternatíva: heti egy alkalommal hitoktatás is van az óvodában, de megtudtam, hogy maga az intézmény és a gyermekek is teljesen nyitottak az evangélizációra, mármint ha akad valaki, aki szeretne nekik plüssjátékoknál és használt ruhánál többet nyújtani. Nomeg az evangélizációk után hajlandó leülni egy székre és meghallgatni hogyan énekelnek és szavalnak neki a gyerekek. Szerintem jó ajánlat.

Sytka

2012. november 5., hétfő

Feltettünk pár kérdést fiataloknak ...

... mivel a Kelet-Európa Misszió jövő nyár elejére Médiatábort szervez, ahol a jelentkezők öt témakörben (újság- és blogírás, rádiózás, filmezés, fotózás, web) képezhetik majd magukat, és friss tudásukat reményeink szerint tovább csiszolják Isten Országának ügyéért. Kérdőívünk nem csupán a táborról, hanem a keresztény fiatalok médiafogyasztási szokásairól is elárul dolgokat.

El kell árulnom, hogy türelmetlen vagyok, mert nem várom meg a dolog végét. Még számos kérdőívet szeretnénk kitöltetni, ami alakíthatja a végeredményt, ám az eddig beérkezett válaszokból is felsejlik néhány tendencia, ami egy mai keresztény fiatal médiáról alkotott képét illeti. Egyelőre nem szeretnék konkrét számokat és adatokat írni, inkább csak hangosan gondolkodnék az eddigi eredményekről.

Azon nem lepődtem meg, hogy a keresztény fiatalok többsége a televízió és a könyvolvasás helyett az internetet, azon belül többnyire a Facebook-YouTube párost preferálja. (Az viszont kisebb meglepetést okozott, hogy a jelek szerint a fiatalok közül többen olvasnak naponta újságot, mint ahányan tévét néznek). Az internetes szörfözgetés kapcsán szinte teljes konszenzus alakult ki arról, hogy a weben található anyagok közül a tartalom alapján érdemes szemezgetni - a minőség, a frissesség és minden más szempont csak messze ezután következik a listán. Azt is megtudtuk, hogy a keresztény fiatalok álláspontja szerint az interneten leginkább "fogyasztott" kategória a humor: a személyes, elgondolkodtató, bulvár, közéleti vagy különféle szakmákhoz köthető témák népszerűségben csak a viccelődés után következnek. Nagy léptékben még elárulom, hogy a kérdőívünket kitöltők többnyire keresztény könyveket vesznek kézbe (amelyikük olvas), ám leginkább világi rádiót, televíziót néznek (ez alól talán a Golgota Rádió jelent csak kivételt), meglepő módon pedig igen népszerű köztük a Mai Ige nevű kiadvány. Többségük dicsőítő zenét hallgat és akadnak köztük többen, akik szeretik a tudományos ismeretterjesztő műsorokat. Az általunk felkínált öt szakterület közül a legtöbben a filmezésben és fotózásban próbálnák ki magukat.

Ahogy fentebb már említettem, korántsem fejeződött be felmérésünk, ám minden újabb paksaméta csak erősíteni látszik az előbb röviden összefoglalt véleményeket. Ha nem történik komolyabb változás a válaszokat illetően, akkor talán rajzolhatunk egy halvány profilt arról, milyennek is kell elképzelni manapság egy hívő fiatalt.

A keresztény fiatalok többsége eszerint egy állandóan internetező, néha keresztény könyvet vagy újságot olvasó fiú vagy lány, aki szerint az embereket a szórakozás és a humor mozgatja. Elképzelt emberünk az online médiavilágban mindenevő, keresztény és nem keresztény tartalmakat is fogyaszt. Az interneten kívül a nyomtatott termékek (könyv és újság) esetében egyértelműen a kereszténység felé billen a mérleg, míg a rádió és televízió világában a keresztény fiatal - nyilván a választék hiánya miatt is - szinte csak világi csatornákat követ figyelemmel.

Röviden tehát ő az a lány vagy srác, akit meg akarunk szólítani, aki előtt még ott áll a jövő, aki még többnyire alakítható, akiben még van energia és rugalmasság a változáshoz. Hogyan szólítsuk meg őt?

2012. augusztus 28., kedd

Spontán Laci és a misszió

Talán nem fog megharagudni kollégánk és barátunk, a Székelyföldön régóta szolgáló Boldizsár László, ha itt a blogban elárulok róla valamit az olvasóknak. Nem hiszem, hogy valami súlyos titokról rántanám le a leplet, mert aki találkozik vele, rövid időn belül amúgy is tapasztalni fogja: Laci igen spontán ember, keveset tervez, de sokat végez.

Szóval az úgy történt, hogy ott álltunk egy végtelenül szakadt cigánytelep közepén. Körülöttünk mindenhol emberek, mi nézzük őket, ők néznek minket. Énekelni nem, gitározni egy kicsit tudok, a romák pedig nagyon szeretik a zenét, úgyhogy belecsapunk egy nótába, aminek akkordmenetét a kottában fél szemmel követem. Nagyjából túl vagyunk az első refrénen, amikor Laci odahajol hozzám és azt mondja: "Ha ennek a dalnak vége, akkor légyszives igehirdetéssel szolgálj!".

Nem vagyok félős típus, de hirtelen lezsibbadok. Kis földrengés indul el bennem, nagyjából gyomortájt. Vissza akarok neki szólni, hogy miért nem tudott előbb megkérni erre (esetleg felkészültem volna), meg különben is milyen abszurd, hogy egy ének közepén tudom  meg, hogy a végén neki kell állnom Igét hirdetni. Csak nem gondolja komolyan? A válasz sajnos rá van írva az arcára: komolyan gondolja. Remélem ő is tud olvasni az enyémről, mert akkor valami olyan üzenetet láthat rajta, miszerint ezért még megfizet. Hogy lehet ilyen csúnyán kitolni valakivel?

Egyetlen lehetőségként próbálom a refrént sokszor ismételni, hátha az így nyert pár perc alatt valami értelmes jut eszembe, amiről aztán "Igét hirdethetek". Egyszerre két dologra kell koncentrálni, nem jó ez így, csak tovább növeli az idegességemet. Az éneknek közben vége lesz, az emberek figyelnek, következhet tehát az igehirdetés.

Nincs vázlat, nincsenek szótárak, eredeti héber vagy görög szavak, nincs felkészülési idő, még a Miatyánk elejét sem lehet elmormolni. Adásban vagyok, valamit tenni kell. Aztán - a szó szoros értelmében Isten tudhatja honnan - eszembe jut egy régebbi igehirdetésem anyaga, amit össze tudok kapcsolni az elmúlt napok tapasztalataival. Történt ugyanis korábban, hogy az egyik faluban járva verekedés tört ki (nem miattunk!), a romák pedig végignézték hogyan aprítja egymást a balhéban résztvevő két férfi. Valószínűleg nem először történt ilyen, de most kapóra jön. A Filippi kettő alapján az indulatokról beszélek: főleg arról, amilyen Krisztusban volt, aki a keresztig engedelmesen lemondott mindenről - értünk. Van ilyen indulat is, Pál szerint inkább ez a követendő, mint a másik szeme közé öklözni. Íme Krisztus, akit az indulatai az Istennel való egyenlőségtől a legmocskosabb bűnözőknek kijáró halálnemig juttattak.

A romák közül néhányan sírnak. Amúgy is érzékeny emberek, látszik rajtuk, ha valami eltalálja őket. A Filippi kettő megteszi hatását, úgy tűnik megértették az üzenetet, én is megkönnyebbülök, Lacit pedig nem fogom bántani, hiszen neki köszönhetően megint tanulhattam valamit.

Leginkább azt, hogy a misszióban sokszor nagyon erős a spontán vonal. Ilyen közegben nincs szükség emelkedett szónoklatokra, tudományos nyelvezetre, az utolsó részletekig tisztázott programvázlatra. A dolgod annyi, hogy őszintén megszólalj és hirdesd az evangéliumot úgy, ahogy az emberek megértik. Egyébként, mindig is ez volt a dolgunk, a szálak, az utak ide vezetnek. Burkolózzunk be akármennyire fennkölt teológiai eszmefuttatásokba, szisztematikus tanítások hálózatába vagy modern technikai megoldásokat felvonultató dicsőítésbe, még mindig a másik embert megváltoztatni képes egyszerű üzenet tud a legnagyobbat ütni. A hatást Odafentről garantálják.

2012. augusztus 1., szerda

Nem ráztuk le a port...

Az elmúlt héten Székelyföldön járhattam missziós úton egy remek csoporttal. Minden fáradtság és nehézség ellenére nagyon szeretek ilyesmiben részt venni, mert pótolhatatlan és máshol nehezen megszerezhető tapasztalatokhoz juttatja az embert - arról nem is beszélve, hogy milyen sokat jelent azoknak, akikhez eljutunk. Még akkor is, ha néha - bevallom őszintén - megkérdőjeleztem, hogy értelmes munka-e az, amit éppen csinálunk...

Háromnapos gyermektábort szerveztünk roma gyerekeknek, valamint több olyan cigánytelepre is eljutottunk, amit a legfinomabb jelzővel is valahol a "brutális" és az "elképesztő" közé illene elhelyezni az egzisztenciális adottságokról szóló koordináta-rendszerben. Ha az ember megérkezik egy ilyen faluba és körbehordozza a tekintetét, néha úgy érzi tévedés áldozatává vált, és valójában nem is Székelyföldön, hanem valamely afrikai ország félreeső területén áll, ahol meztelen kisgyerekek, mocskos és szakadt ruhákban járó felnőttek bújnak elő végtelenül romos házaikból, hogy meghallgassák az evangélium számukra is jó hírét. Heti programunk során olyan településeken jártunk, mint a folyópart mellett fekvő Kisgalambfalva, a nehezen megközelíthető Kápolnás vagy a hihetetlenül elmaradott Etéd. Mindenhol kedves emberekkel találkoztunk. Helyi munkatársunk, Boldizsár László már évek óta jár hozzájuk, ott segít ahol éppen lehet, látszik is a romákon, hogy nagyon szeretik és figyelik őt.

Nem mintha velünk ellenségesek lennének. Alig várják, hogy Istenről beszéljünk nekik. A zenét nagyon szeretik. Végtelen mennyiségben lehet énekelni nekik, de adódik olyan is, hogy átveszik tőlünk a stafétát és egyszercsak mi kerülünk a hallgatók pozíciójába, mert most ők énekelnek nekünk: "Eldőlt szívemben, követem Jézust...". Aztán odafigyelve és némelyek sírva hallgatják a bizonyságtételeket. Az arcukra van írva, ha egy-egy mondat eltalálja őket. Ezek az emberek még nem tanulták meg olyan profin "fékezni magukat", mint mi magyarok, akik sokszor büszkék vagyunk rá, mennyire nem látszik rajtunk semmi, és úgymond urai vagyunk az érzelmeinknek. A romák pontosan úgy viselkednek, ahogy éppen érzik magukat. Ha valaminek örülnek, nevetnek. Ha valami fáj, sírnak. Az is előfordul, hogy az evangélizációs alkalom közepén mindegyikük elfut, otthagyva bennünket: mint megtudjuk, verekedés tört ki a faluban, amit meg kellett nézniük. A bunyó végeztével persze szaladnak vissza hozzánk, mi pedig nem torkoljuk le őket, hogy micsoda dolog két faragatlan ember balhézását nézni inkább, mintsem az evangélium üzenetével törődni. Felhasználjuk az alkalmat és szóba állunk velük az indulatok kérdésével kapcsolatban, rámutatva milyen indulat volt Krisztusban, aki nem bunyózott, hanem a kereszthalálig engedelmes volt Istennek.

Elnézve ezeket az embereket, a munka nagyságát, a körülmények lehetetlenségét, végig ott motoszkált bennem a kérdés: hát lehet ezen segíteni? Érdemes anyagiakat, időt és energiát befektetni olyan emberekbe, akik még a legjóindulatúbb számítás szerint is elképesztően mélyen állnak, nem csak szellemi értelemben, de szociális-társadalmi szemszögből is? Az írástudatlanság, az alkoholizmus, a folyamatos munkanélküliség együttese szinte minden kaput bezár előttük, ami a kimenekedés lehetőségét nyújthatná számukra.

De éppen ez a helyzet az, amiben egyedül csak Istenhez lehet fordulni.

Az egyik fárasztó nap végén Kisgalambfalva utcáján baktattam le a folyóhoz, amikor mellém szegődött egy faluban lakó férfi. Beszélgetésbe elegyedtünk, mondtam neki kik vagyunk és honnan jöttünk, amire elégedetten bólintott. Elmesélte, hogy amióta a missziótól folyamatosan kijárnak a faluba, megváltoztak a romák. Jelentősen csökkent az erőszakos események száma, a gyerekek már nem teljesen olyanok, mint szüleik voltak. Hangosan és előre köszönnek, többen közülük Istenről beszélnek az utcán is, és a hitük miatt tartózkodnak a lopástól, káromkodástól. Talán ez volt az a pillanat, amikor mélyebben megértettem, hogy egy missziós tevékenység eredményességét csak évek folyamatában érdemes vizsgálni. Ha az ember pár napot tartózkodik egy ilyen helyen, gondolhatja azt, hogy nem sokat tudott változtatni a helyzeten - és valószínűleg igaza is lesz. Azonban minden ilyen látogatás egy-egy újabb apró előrelépéssel gazdagítja az addig megtett útszakaszt. Hosszabb távon hátratekintve látjuk csak meg, mennyit léptünk előre.

Sok szó esik manapság a romák felzárkóztatásáról, melyet mindenféle intézkedéssel és programtervezettel igyekeznek megoldani. A magam részéről úgy látom, az evangéliumnál jobb felzárkóztatási alternatíva nem létezik, s még azzal is csak nagyon lassú, de legalább maradandó hatásokat lehet elérni. Hála Istennek!

sytka

2012. július 11., szerda

Amikor Isten "odafordul"...

Ha valakinek azt a szót mondják, hogy "misszió", tapasztalatom szerint a következő képzetekben kezd gondolkodni: "távoli országok", "utcai evangélizáció", "szegény emberek", "térítés", "gyülekezetplántálás" és ehhez hasonlók. Tulajdonképpen gyakran hajlamosak vagyunk összekeverni a missziót az evangélizációval.

Noha az evangélium hirdetése lehet misszió, maga a misszió azonban nem csak az evangélium hirdetése! Mindazok a romantikus képek és sztereotípiák, melyek a misszionáriusokról a fejünkben élnek, mára elég messze kerültek a valóságtól. Leegyszerűsítve és parodizálva, a tipizált felfogás szerint az az ember nevezhető misszionáriusnak, aki egy messzi ország őserdejébe utazik, ahol bozótvágó késsel tör magának utat, hogy pucér őslakókhoz eljutva Jézusról prédikáljon.

Nyilván nem kell hosszasan bizonygatni, mennyire nem ennyi a misszionáriusi életforma. Ha valaki misszionáriusi munkára adja magát, sokkal többet kell tennie, minthogy prédikál, majd néhány dalt gitáron előad hozzá a hallgatóságának. Ha jól belegondolok, azok az emberek, akik misszionáriusnak nevezhetők a közelemben, nem egy munkát, hanem inkább egy életformát választottak maguknak.

Az igehirdetésen túl személyes kapcsolatokat ápolnak a körülöttük élő emberekkel. Családokat látogatnak, segítenek, ha kell, akkor kétkezi munkával is. Tulajdonképpen egyfajta sorsközösségben élnek azokkal, akik felé missziójuk mutat. Sokkal több és mélyebb ez, mint az általam csak "derült égből a villám"-evangélizációnak nevezett esemény, amikor szellemi rohamosztag módjára megjelenik egy csapat keresztény, lezavar egy evangélizációs programot és eltűnik a helyszínről.

Szerintem a misszió igazi megértéséhez érdemes még egy fogalmat bevonni, mégpedig a Missio Dei kifejezést, azaz magyarul az "Isten missziója" elvet. David J. Bosch, aki kimerítő könyvet írt a misszió paradigmaváltásairól, jól érzékelteti, hogy egyre inkább hangsúlyeltolódás következik be annak a felfogásnak a javára, miszerint a misszió Isten missziója. Korábban inkább úgy gondoltak rá, mint valami kulturális cselekedetre, ahol a "civilizálatlan" népeket a nyugati misszionáriusok hozzájuttatják a haladás kellékeihez, vagy esetleg úgy, mint az egyház terjedésének eszközére. Karl Barth volt az elsők között, aki a XX. században elkezdte hangsúlyozni a Missio Dei-t, vagyis hogy a misszió magának Istennek a tevékenysége. Az előbb említett Bosch szerintem szépen fejezi ki mindezt:
"A misszió tehát Isten odafordulása a világhoz, s az egyház ennek a missziónak az eszköze. Az egyház azért van, mert misszió van, nem pedig fordítva."
Mélyreható következménye lehet annak, ha ezt az ember felismeri. Ha a Missio Dei elve kerül középpontba, akkor lehet hogy kevesebb "projektünk" lesz, kevesebbet koncentrálunk "az egyház terjesztésére" és inkább maga az evangélium, a megváltás kerülhet fókuszba? A lényegi munkát ugyanis mindenképpen Isten végzi.

Milyen egy igazi misszió, milyen egy igazi misszionárius? Mennyire felel meg jelenleg ennek az elvnek a mai egyház? 

sytka


2012. július 3., kedd

Mit jelent hirdetni?

Ha találomra megkérdeznénk embereket, hogy mi jut eszükbe a hirdetés szó kapcsán, akkor szinte biztos vagyok abban, hogy a reklámokra gondolnak. Elmondanák, hogy vannak újsághirdetések, na meg TV hirdetések. És milyen igazuk van!


Egyes emberek hirdetéseket készítenek, hogy elmondják másoknak - lehetőleg minél többeknek - az üzenetüket. Ennek tartalma elég széles körű, a mosóportól a musicalig, a fagyitól a cserépig számos hirdetéssel találkozunk, mondhatni percről-percre.

Nézzük meg a hirdetések egyik kedvelt módját! Nemrég Budapest belvárosától az M5-ösig megszámoltam, hogy mennyi óriásposztert látok a kb. 20 perces úton, és 298-ig jutottam. Ez matekul gyakorlatilag azt jelenti, hogy 4 másodpercenként láttam egyet. (Persze, ha figyelembe vesszük, hogy az utat is néztem, akkor még tömörebb élményben volt részem...)

Namármost, ha elgondolkodom azon az igén, hogy... 
"Ezután (Jézus) így szólt hozzájuk: "Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek." (Márk 16:15) 
... akkor a fenti eseménysorból közvetlen következhetne, hogy számos Jézusról és az Igéről szóló hirdetést láttam útközben. De mégsem. Egyetlen egyet sem, azaz bocsánat, a Jézus Krisztus Szupersztár musical előadásának egy plakátján megakadt a szemem. Ennek az egynek volt valamennyi köze Jézushoz... Azt persze nem állítom, hogy az óriásposzter a megfelelő csatorna Jézus üzenetének leghatékonyabb közvetítésére, de mindenképpen el kell gondolkodni azon, hogy melyek azok a kifejezésmódok, amelyek illenek az Örömhír hirdetéséhez, illetve el is tudják érni a ma emberét. Azokat az embertársainkat, akiknek hozzánk hasonlóan, feltartózhatatlan információáradattal kell megküzdenie nap mint nap.

maxym

2012. július 2., hétfő

Elindultunk!

Az interneten rengeteg blog található, köztük számos keresztény szellemiségű is. Nem szeretnénk, ha ez a blog csupán eggyel növelné a meglévő kínálat "darabszámát", ezért úgy határoztunk, kicsit specializáljuk a témát.

Talán már a blog címe is árulkodó. Küldetés. Más szóval: misszió, mely kifejezés nem hittérítést, hanem egy jól meghatározott feladat végrehajtását jelenti. Meggyőződésünk szerint Jézus éppen egy ilyen feladattal bízta meg azokat, akik követték Őt:
"Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."
(Máté 28:19-20)
A feladat adott, a missziós mező óriási, a lehetőségek végtelenek.

Ebben a blogban többnyire misszióval kapcsolatos kérdésekről, témákról szeretnénk beszélgetni, illetve mint a Kelet-Európa Misszió munkatársai, betekintést adnánk a misszió mindennapjaiba. Hogyan kell hirdetni az evangéliumot? Mit jelent tanítványozni? Milyen helyekre kell elmenni egy missziónak? Milyen egy ma élő misszionárius? Vajon csak a prédikálás tartozik a misszió fogalmához?

Tartsatok velünk, szóljatok hozzá bátran!