Talán nem fog megharagudni kollégánk és barátunk, a Székelyföldön régóta szolgáló Boldizsár László, ha itt a blogban elárulok róla valamit az olvasóknak. Nem hiszem, hogy valami súlyos titokról rántanám le a leplet, mert aki találkozik vele, rövid időn belül amúgy is tapasztalni fogja: Laci igen spontán ember, keveset tervez, de sokat végez.
Szóval az úgy történt, hogy ott álltunk egy végtelenül szakadt cigánytelep közepén. Körülöttünk mindenhol emberek, mi nézzük őket, ők néznek minket. Énekelni nem, gitározni egy kicsit tudok, a romák pedig nagyon szeretik a zenét, úgyhogy belecsapunk egy nótába, aminek akkordmenetét a kottában fél szemmel követem. Nagyjából túl vagyunk az első refrénen, amikor Laci odahajol hozzám és azt mondja: "Ha ennek a dalnak vége, akkor légyszives igehirdetéssel szolgálj!".
Nem vagyok félős típus, de hirtelen lezsibbadok. Kis földrengés indul el bennem, nagyjából gyomortájt. Vissza akarok neki szólni, hogy miért nem tudott előbb megkérni erre (esetleg felkészültem volna), meg különben is milyen abszurd, hogy egy ének közepén tudom meg, hogy a végén neki kell állnom Igét hirdetni. Csak nem gondolja komolyan? A válasz sajnos rá van írva az arcára: komolyan gondolja. Remélem ő is tud olvasni az enyémről, mert akkor valami olyan üzenetet láthat rajta, miszerint ezért még megfizet. Hogy lehet ilyen csúnyán kitolni valakivel?
Egyetlen lehetőségként próbálom a refrént sokszor ismételni, hátha az így nyert pár perc alatt valami értelmes jut eszembe, amiről aztán "Igét hirdethetek". Egyszerre két dologra kell koncentrálni, nem jó ez így, csak tovább növeli az idegességemet. Az éneknek közben vége lesz, az emberek figyelnek, következhet tehát az igehirdetés.
Nincs vázlat, nincsenek szótárak, eredeti héber vagy görög szavak, nincs felkészülési idő, még a Miatyánk elejét sem lehet elmormolni. Adásban vagyok, valamit tenni kell. Aztán - a szó szoros értelmében Isten tudhatja honnan - eszembe jut egy régebbi igehirdetésem anyaga, amit össze tudok kapcsolni az elmúlt napok tapasztalataival. Történt ugyanis korábban, hogy az egyik faluban járva verekedés tört ki (nem miattunk!), a romák pedig végignézték hogyan aprítja egymást a balhéban résztvevő két férfi. Valószínűleg nem először történt ilyen, de most kapóra jön. A Filippi kettő alapján az indulatokról beszélek: főleg arról, amilyen Krisztusban volt, aki a keresztig engedelmesen lemondott mindenről - értünk. Van ilyen indulat is, Pál szerint inkább ez a követendő, mint a másik szeme közé öklözni. Íme Krisztus, akit az indulatai az Istennel való egyenlőségtől a legmocskosabb bűnözőknek kijáró halálnemig juttattak.
A romák közül néhányan sírnak. Amúgy is érzékeny emberek, látszik rajtuk, ha valami eltalálja őket. A Filippi kettő megteszi hatását, úgy tűnik megértették az üzenetet, én is megkönnyebbülök, Lacit pedig nem fogom bántani, hiszen neki köszönhetően megint tanulhattam valamit.
Leginkább azt, hogy a misszióban sokszor nagyon erős a spontán vonal. Ilyen közegben nincs szükség emelkedett szónoklatokra, tudományos nyelvezetre, az utolsó részletekig tisztázott programvázlatra. A dolgod annyi, hogy őszintén megszólalj és hirdesd az evangéliumot úgy, ahogy az emberek megértik. Egyébként, mindig is ez volt a dolgunk, a szálak, az utak ide vezetnek. Burkolózzunk be akármennyire fennkölt teológiai eszmefuttatásokba, szisztematikus tanítások hálózatába vagy modern technikai megoldásokat felvonultató dicsőítésbe, még mindig a másik embert megváltoztatni képes egyszerű üzenet tud a legnagyobbat ütni. A hatást Odafentről garantálják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése